Szubjektív iskolatörténet

 1941 – 1961

1941 szeptemberében új tanítót neveztek ki a dánieltelepi iskolába, egy alföldi, jászsági fiatalembert, Hajas Jánost. A tanévet viszont meg sem tudta kezdeni, mert behívták katonának. Helyettesítője Miklós Margit tanítónő volt, aki Polgárdiból érkezett Dánieltelepre.

Hajas János végigharcolta a II. világháborút. Többször hadifogságba esett, de sikerült kiszabadulnia. Utolsó szabadulása egy emberséges ukrán katonának köszönhető, akivel tudott kicsit beszélgetni. A katona kérdezte tőle, hogy hány gyerek van otthon, ő pedig ötöt mutatott a kezével. Éjszaka az őr felkeltette, és azt mondta: „pasli domoj” (menj haza) – igy került vissza szülőfalujába, majd visszatért korábbi munkahelyére, Dánieltelepre. Az Alattyán és Dánieltelep közti 180 kilométert három nap alatt gyalog tette meg. A falut időközben elérte a háborús pusztítás, az iskolaépület is megsérült. A falu férfilakói nem várva állami támogatásra 1945 nyarán Hajas János vezetésével és aktív közreműködésével kijavították annyira az épületet, hogy ősszel összevont osztályokkal megkezdődhessen a tanítás. 1945-1946 nagyon hideg telén kályhával nehezen fűtötték fel a tantermet, volt úgy, hogy a fűtéshez úgy kellett összeadni a fát.

A tanári és iskolaigazgatói szerep akkoriban nagyon komplex feladat volt, a tanításon kívül a tanár, ha kellett, népművelő is volt, tanácstag, az emberek segítője ügyes-bajos dolgaikban, az is előfordult, hogy a tanító úr aratáskor beállt a cséplőgép mögé az embereknek segíteni. Értett az asztalosmunkához is.  A helyi parasztemberek szinte minden problémájukkal a falu egyetlen tanult emberét, a tanító urat keresték: „Tanító úr, miért döglenek a tyúkjaim?”  „Itt akar hagyni az asszony, mit csináljak?”, „Hogyan tudnék olyan szép nagy dinnyéket termelni, mint Szitányipusztán a haragosom?-”, „Miért olyan szép mindig a kukorica a Baglyas tanyánál?”

1949-ben Hajas János és Miklós Margit tanítónő házasságot kötöttek. A pedagógus házaspár hitelesen képviselte az iskola által a gyerekeknek nyújtható lehetőséget: ha valaki tanul, bármi lehet belőle. Az egytermes iskolából két-, majd hattermes iskola lett, 1960. szeptember 20-án új iskolaépületet adtak át.  Mivel Hajas János 1994 óta, Hajas Jánosné pedig 2005 óta nincs közöttünk, az 1950-es évek iskolájának világát gyermekeik, János és Zsuzsanna idézik fel visszaemlékezésükben.

Az iskola oktatási helyszín, kultúrház, kápolna és szolgálati lakás

Ifjabb Hajas János visszaemlékezése

Én 1950-ben születtem, de édesapám elmondása alapján vannak emlékeim a háborút követő hiperinflációs időszakról.  A pénzromlás üteme olyan nagy volt, hogy egyszer édesapám a fizetése felvételekor valami miatt csak egy hét elteltével tudott Kisszentmiklósra elmenni, hogy cigarettát és gyufát vegyen. A teljes havi fizetése akkor már csak két doboz cigarettára volt elég, úgy, hogy még adós is maradt pár milpengővel…

Az ötvenes években három iskola működött a mai Daruszentmiklós területén: Kisszentmiklóson, Dánieltelepen és Daruhegyen. Egy rövid időszakban, 1950 körül Dánieltelep még Baracshoz tartozott, de 1954-ben már Előszálláshoz csatolták, később pedig Kisszentmiklóshoz.

Hajas János iskolaigazgató 1960-ban

A dánieltelepi iskola régi épülete négyféle célnak is kellett, hogy megfeleljen: tanterem volt, de vasárnaponként az istentiszteletek helye, kultúrház, ahol filmvetítések zajlottak és pedagógus szolgálati lakás is volt az épületben.

Az oktatás Dánieltelepen az ötvenes évek első felében egy nagy tanteremben folyt, ahol az ötödik osztálytól a nyolcadikig egy helyiségben volt mindenki. Az első négy osztály tanulói nem ide, hanem a daruhegyi iskolába jártak.  Én hároméves koromtól  a nap nagy részét a dánieltelepi nagy tanteremben töltöttem,  rajzolgattam az utolsó padban, vagy figyeltem, hogy mit tanulnak a nagyok. A tanterem mellett volt egy fizikai, kémiai és biológiai szertár is, ami még mai összehasonlításban is nagyon jól fel volt szerelve. Máig emlékszem a sok vegyszerre, amivel mutatós kísérleteket lehetett bemutatni, vagy a spirituszos üvegben eltett hüllőkre, kétéltűekre.

A terem elején volt egy függönnyel leválasztott pódium, a függöny mögött egy oltár, egy kis szószék és egy harmónium állt. A vasárnapi istentiszteleteket egy Baracsról vagy Előszállásról jött pap tartotta, a helyi asszonyok pedig énekeltek a harmónium kíséretével.  1945 előtt a tanítónak egyben kántornak is kellett lennie, de az ötvenes években ez a kötelezettség megszűnt. Alkalmanként, ha a pap nem tudott magával hozni valakit, aki kísérte az éneküket a harmóniumon, édesanyánknak – aki jól tudott kottát olvasni és a harmóniumon játszani – kellett a feladatot ellátni.

Az első három osztályt a daruhegyi iskolában jártam ki, ahol Vincze István tanító úr és felesége, Lonci néni tanítottak, de volt néhány képesítés nélküli tanítónk is. A negyedik osztályt Kisszentmikóson végeztem, ahol a Vajdaságból, Magyarkanizsáról származó Faragó Pista bácsi és a szintén pedagógus lánya vitte az osztályunkat. Daruhegyről maradt meg az az emlék, hogy a hittanórákat tartó pap valószínűleg túl száraznak tartotta a hitoktatást (az is volt), és az idő nagyobb részében Robin Hood-történeteket vagy Winnettou-történeteket mesélt, és a lelkünkre kötötte, hogy erről otthon nem szabad beszélni.

Mivel a dánieltelepi iskolában pedagógiailag elég problémás volt a négy osztály egy helyiségben való egyidejű tanítása, 1956 körül a korábbi nagy tantermet egy válaszfallal kettéválasztották, a kisebb teremben voltak az ötödikesek és a hatodikosok, a nagyobban pedig a hetedik-nyolcadik osztály tanulói. Ezt időnként meg kellett cserélni, aszerint, hogy melyik korosztály volt a nagyobb létszámú. 1959-re a zsúfoltság már olyan nagy volt, hogy sok tanulót a kisszentmiklósi vagy előszállási iskolába kellett átküldeni hely hiányában. Édesapánknak mint az iskola igazgatójának sokszor kellett ez ügyben egyeztetnie a kisszentmiklósi iskola igazgatójával, Faragó Pista bácsival, illetve a járási és a megyei hatóságokkal. Végül 1958 végén jóváhagyták az új iskolaépület beruházását, én több százezer forintos nagyságrendre emlékszem, ami akkor elképzelhetetlenül nagy összegnek tűnt. (Levéltári adatok szerint az épület bekerülési költsége 581 351 Ft volt.)

A dánieltelepi és a daruhegyi iskola tanárai 1960-ban

Gyerekvilág és iskola az 1950-es években

Hajas Zsuzsanna visszaemlékezése

1954-ben, egy forró júniusi napon születtem a dánieltelepi iskola pedagógus szolgálati lakásában, bábaasszony segítségével. A faluban még nem volt óvoda, a bátyámhoz hasonlóan én is az iskolás gyerekek között nőttem-cseperedtem. Eleven gyerek lévén nekem nagyon ritkán volt szabad tanítási órára beülni, mert az órát nem volt szabad zavarni, a nyugodtabb természetű bátyám valószínűleg kisgyerekként több tudományt szívott magába, mint én.

Írni és olvasni a daruhegyi iskolában Győri Éva tanítónénitől tanultam meg. Daruhegyre – mivel műút még nem volt – a kerteken át gyalogosan jártam.

A faluban mindenki ismert mindenkit, gyerekként nagyon biztonságos világ volt, ahol néhány száz méteres körzetben szabadon lehetett kóborolni és játszani. Játszótér nem volt, de lehetett kunyhót építeni a közeli Laposon, jókat bújócskázni, virágot szedni, virágkoszorút fonni, csúzlizni, fára mászni, sárkányt eregetni, fűzfasípot készíteni vagy figyelni a patak és a rét változásait.

A mai gyerekek társas-mozgásos szabadtéri játékokat alig ismernek. Nekünk nem voltak drága játékaink, de tudtunk egymással játszani. Sokféle énekes körjátékot ismertünk. A fiúk természetesen fociztak vagy kidobós játékot, gyakran “adj király katonát” csapatjátékot játszottak. Volt egy csendesebb célbadobós játék is, találékony gyerekgolf az ötvenes években: egy lyukba kellett kavicsokat egy vonalról beledobni vagy közel pöckölni. Ezek a mozgásos játékok töltötték ki az iskolai szüneteket is.

Az iskolás korosztály élete nagyon más volt, mint a maiaké. Akkor még tudtak úgy tanulni és tanítani, hogy a gyerekek szinte minden fontos dolgot megtanultak az iskolában, csak minimális mennyiségű házi feladat volt, de valószínűleg a megtanulandó tananyag mennyisége is jóval kevesebb volt.  Az összevont osztály nagyfokú alkalmazkodást és fegyelmet követelt mindenkitől. A tanulók egyik fele írásbeli feladatot kapott, és amíg dolgoztak, addig a tanár a diákok másik felével foglalkozott.

Taneszközgyártás az ötvenes években ipari méretekben még nem nagyon volt, sokféle szemléltetőeszközt a tanárok maguk készítettek vagy gyűjtöttek. Földrajztanár édesanyámnak jelentős kőzetgyűjteménye volt személtetés céljaira.  Lonci néni a daruhegyi iskolában papírból vágott ki betűket, és az elsősöknek a padon azokból kellett szavakat kirakniuk.

Iskolai könyvtárszoba nem volt, egy szekrény néhány polca jelentette a kölcsönözhető könyveket.

Többnapos kirándulások nem voltak, de rövidebb túrák tavasztól őszig gyakran voltak az egész iskola számára. A falutól északra fekvő öreg tölgyfaerdő és a mellette levő rét volt a leggyakoribb célpont, de a földvári halastóhoz is szerveződött túra. A madarak és fák napját az iskola rendszeresen kirándulással ünnepelte. Minden gyereknek volt növény- és bogárgyűjteménye. Fákról, virágokról, madarakról bogarakról, növényekről gyerekkoromban tudtam meg a legtöbbet, később városlakóként már alig valamit. A gyerekek sokkal jobban benne éltek a természetben, mint a maiak.

A felsősöknek volt olyan gyakorlati foglalkozás, amely órákon a növénytermesztés és a kertművelés alapjaival ismerkedtek meg, ami akkor még a legtöbb családban megszokott tevékenység volt.  Az iskola Dániel úti kerítése melletti ötméteres sáv volt az iskolai gyakorlókert, tanulói kiskert.

Testnevelésóra volt, bár testnevelő tanár sokáig nem volt. Tornaterem nem volt, de volt sportudvar, ahol két mászókötél, egy gyűrűhinta és egy korlát, valamint két mászórúd jelentették a sporteszközöket.  Volt még egy röplabdapálya is, távolugró és magasugró gödör, és kislabdadobó hely is. Jó időben kikerült az udvarra az ugrószekrény is. Általában a legfiatalabb tanárra bízták az óra megtartását.

Ha az iskola nevelési attitűdjét próbálom felidézni, felnőtt fejjel is úgy találom, hogy a legvadabb kommunista időkben is sikerült a szüleimnek gyerekközpontú és politikamentes világot teremteni az iskolában. A gyerekeknek az volt a dolguk, hogy tanuljanak meg tanulni, dolgozni, az idejüket értelmesen eltölteni, de maradjanak olyan  gyerekek, akik örülnek az életnek. Ilyen szellemben működött az országban harmadikként megszervezett Petőfi Sándor úttörőcsapat is.  Édesapám szerette a rendet, a fegyelmet, édesanyámtól a másokról való gondoskodást és a világ iránti kíváncsiságot tanulhatták meg sokan. Édesapám a Kiváló Tanító kitüntetést 1954-ben a Parlamentben vehette át, 1974-ben pedig Munka Érdemrenddel jutalmazták. 2016-ban Daruszentmiklós Község Önkormányzatától Posztumusz Daruszentmiklós Községért díjat kapott.

Dánieltelepi életünk 1961 nyaráig tartott, akkor elköltöztünk a faluból. Édesapánk Sztálinvárosban, a későbbi Dunaújvárosban kapott állást, tanfelügyelő, majd járási művelődési osztályvezető lett, iskolákat, óvodákat és művelődési házakat irányított Ercsitől Előszállásig. Máig bennem marad a kép, ahogy elindul velünk a teherautó a bútorainkkal, és a kutyánk, a Buksi fut utánunk. Édesapánkat nem a hivatali karrier érdekelte, a falut nagyon szerette, hanem a gyerekei számára akarta biztosítani a középiskolai tanulást úgy, hogy a családi környezetből ne kelljen korán kiszakadni.

Felnőtt életünket ugyan máshol éljük, a bátyám Tiszaújvárosban és Németországban, én Debrecenben, de a szülőfalunkat és az iskolát mindig magunkénak érezzük.